Tisztelt
Hölgyeim és Uraim! Kedves Ünneplő Közösség!
Az 1956-os
forradalom történelmünk ama nagyszerű eseményei közé tartozik, amikor az ország
szinte egységesen mozdult meg a sztálini típusú diktatúra elsöpréséért, a
megszálló csapatok kivonásáért.
1956 októberének
utolsó napjaiban e két célért folyt a küzdelem. Volt, aki fegyverrel, és volt
aki szóval vagy tollal harcolt. Pedig a jövőről akkor is sokféle elképzelés élt
az emberekben. Nagy Imre, a később kivégzett miniszterelnök és társai a
szocializmus megújítását vizionálták, míg mások polgári demokráciát akartak. De
mindenki változást, egy élhetőbb országot kívánt. Olyan országot, amely soha nem
adja fel múltját, szabadságát, önrendelkezését és kultúráját.
A hősies
küzdelmek nyomán néhány napig úgy tűnt, hogy a szovjet csapatok elhagyják az
országot. Nagy Imre bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói
Szerződésből, és deklarálta az ország semlegességét.
A szovjet
csapatkivonás azonban csak taktikai lépés volt. November 4-én offenzíva indult
meg a nemzeti ellenállás eltiprására.
Hazánk egyedül
maradt az egyenlőtlen küzdelemben, és az adott külpolitikai helyzetben nem is
számíthatott segítségre. A hidegháború törékeny egyensúlyát sem az Amerikai
Egyesült Államok, sem egyetlen nyugati hatalom sem merte kockáztatni. S bár
nemzeti szabadságküzdelmeink ez újabb nagy lobbanása kivívta a világ
rokonszenvét, és a kíméletlen diktatúrát a megtorlás után egy „szelídebb”
változat követte, a polgári átalakulásra csak egy emberöltővel később
kerülhetett sor. Az l956-os forradalomra - csakúgy, mint 1848-ra - ma mégis úgy
tekinthetünk, mint amely népmozgalom jelenünk szabad, független és polgári
Magyarországának eljövetelét készítette elő.
Tisztelt Emlékezők!
Örökérvényű
üzenete van tehát 1956-nak. Arra nyújtott példát, hogy a progressziónak minden
történelmi helyzetben rendeltetése van, és annak megfelelnie kötelesség.
Rendeltetése van napjainkban is.
Mai feladataink
egyrészt kegyeletiek, az emlékezethez, a tudathoz kapcsolódnak. Újra meg újra
arra köteleznek, hogy ne feledjük a dicső napok eszméit, céljait és hőseit.
Arra köteleznek,
hogy megbecsülésünk, gondoskodásunk ne csak az ünnepek alkalmával találjon rá
azokra, akik még közöttünk vannak a példaadók közül. És arra, hogy az újabb
nemzedékek ismeretében ne hagyjuk elhalványulni annak emlékét, amire -
történelmi közelmúltunkból - méltán lehetünk büszkék.
Másrészt tudnunk
kell, hogy változó világunkban nincsenek örök megoldások, és minden időben adódnak
feladatok, amelyek elvégzése a nemzet egységét kívánja meg. Napjaink nagy
kihívása Magyarország, de egész Európa számára a migránsválság. Felelős
kormányzatunkat sokan bélyegzik kirekesztőnek, nacionalistának, embertelennek
az önvédelem lépéseiért, az önvédelemért, amely a felvilágosodás és a
keresztény értékek európai civilizációját óvja azokkal szemben, akik a valódi
üldözöttek és a menedéket kérők számát sokszorosára duzzasztva, szervezetten
árasztják el földrészünket. Paradox módon számon kérik azt is kormányunkon, hogy miért követi hűen
az Európai Unió vonatkozó jogszabályait.
Szomorúan lássuk
be, Európa vezetői elaludtak. Amikor szervezett népvándorlás zajlik
földrészünkön, amikor senki nem képes megmondani, a valódi menekültekkel együtt
mennyi megélhetési bevándorló, terrorista érkezik határainkra, amikor csak
sejteni engedik, hogy komoly hálózatok mozgatják a folyamatokat, nos, ekkor
tehetetlen, gyenge és hazug európai politikusokat látunk a híradásokban.
Olyanokat, akikre félve bízhatjuk függetlenségünket, kultúránkat, gyermekeink
jövőjét!
És ez újra csak
súlyos kérdéseket vet fel nekünk, magyaroknak és európai polgároknak egyaránt.
Vajon tudunk-e még a kritikus helyzetekben a közös érdekek mentén politizálni?
Létezik-e még az az egyfelé tartó, élő és teremtő közösség, amely együtt keres
megoldást a legégetőbb gondokra, vagy már csak lakosságunk van, amelyet ezernyi
irányultság szakít egymással türelmetlen, vagy éppen ellenséges csoportokra?
Hölgyeim és
uraim!
Ma, október
23-án Önökkel együtt hinni akarom, hogy van olyan nemzeti minimum, amely a
magyarság döntő többségét összeköti, és az ünnepnek is közösségi jelleget ad.
Hisz’ 1956 legfőbb élményére a kortársak úgy emlékeznek vissza, mint az
önmagára eszmélt közösség nagy összefogására. „Aki magyar, velünk tart!” Ez volt a hívó szó október 23-án.
A szocializmus
évtizedei tanúsították, hogy a gondolkodást, az eszmei elkötelezettséget nem
lehet, és a demokratikus érában nem is szabad uniformizálni. Tudjuk, a Himnusz
és a Szózat hangjaira a politikai ellenfeleknek is megdobban a szívük, mert
magyarságtudatunk nem lehet tárgya a versengésnek.
De igenis lehet
vitánk azokkal, akik a nemzeti érzésre nem élő, társadalomformáló és megtartó
erőként tekintenek, akik mindenben a rosszat keresik. Akik „kritikáját” nem a
jobbító szándék, hanem az öncélú ellentmondás, a megalapozatlan vádaskodás
vezeti. Nemzeti ünnepünkön azt az erőforrást kell felidéznünk, amelyből 1956 is
táplálkozott, mert nehéz úgy ünnepelni, hogy politikai szekértáborok feszülnek
egymásnak. Legyen mindazok ünnepe ez a nap, akik meg akarják óvni legnagyobb
vívmányunkat, a nemzeti szuverenitást, a polgári berendezkedést, és akik a
viták hevében is büszkén élik meg magyarságukat.
Kedves Ünneplők!
Megváltozott a
világ körülöttünk, és megváltoztunk mi is. Ellentétek szabdalják szét
hétköznapjainkat, sok az álságosság és az önös érdek. Ezért is van tétje
nemzeti ünnepeinknek, annak, hogy mit gondolunk, mondunk és cselekszünk október
23-án vagy március 15-én. Ma az a tét, hogy ha ezernyi hangon szólalunk is meg,
hűek maradjunk történelmünkhöz, országépítő céljainkhoz, és a közrendhez, amely
demokratikus úton született meg. És úgy
éljünk szűkebb környezetünkben, hogy az a nagy egésznek is mintája lehessen.
Büszke vagyok rá,
hogy kerületünk lakói az elmúlt években számos bizonyságát adták a társadalmi
szolidaritásnak, hogy kreativitásukkal elősegítették gyarapodásunkat, és a
közügyek demokratikus, ellenőrzött gyakorlását. Mi így kívánunk – a
hétköznapokban is – a nemzeti eszmények örökösei lenni. Ezért is köszönöm mindazoknak, akik eljöttek
megemlékezésünkre, hogy jelenlétükkel is megerősítik összetartozásunk érzését.
Külön is nagy tisztelettel köszöntöm a forradalmi napok részeseit, akik
megtisztelték ünnepségünket. Ők személyükben is figyelmeztetnek valamennyiünket
hazafias kötelezettségeinkre.
Tisztelt
megjelentek!
Szűkebb
pátriánkban az 1956-os forradalom és szabadságharc számos kultikus helye
található. Ilyen a Széna téri harcok színhelye, ahol állunk, a Mansfeld Péter
szülőháza előtti –azóta róla elnevezett- park vagy Nagy Imre emlékháza. De
ihlető forrása volt ez a szép budai tájék a kulturális élet sok nagyságának is.
Hadd idézzek most befejezésül – főhajtással az 56-osok emléke előtt – a költő
Dutka Ákostól, aki élete utolsó, csendes éveit Máriaremetén töltötte:
Ady kérdezte
sorsa éjjelén:
Lehet-e az
ember, ember és magyar?
Feleltek ti
bátor, szent fiúk
Lássuk: a világ
most vélünk mit akar?
Vagyunk egy
szálig elszánt emberek,
Kiket tiporni
tovább nem lehet.
Ha kell még én is Veletek halok
Ha engedtek, Ti szent fiatalok.
A csillagokba írta szentelt nevetek.
Köszönöm néktek, drága szent fiúk,
Hogy visszaadtátok a csüggedő hitet,
S a barrikádok hunyó szent sugaránál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már,
Mit az Ég falára vérrel írtatok:
Emberek vagyunk, újra magyarok!
Köszönöm a figyelmüket.
(Dr.