Miniszter Úr, Frakcióvezető Úr, tisztelt ünneplő Hölgyek és Urak!

Hosszú esztendők óta ezen a helyen emlékezünk polgári forradalmunk és szabadságharcunk hőseire. Itt idézzük fel az eszményt, a célt, amiért annakidején sokan - a kor legjobbjai - életüket is feláldozták. De miért fontos ez nekünk?

Azért, mert a jelképpé magasztosult dátumokat nem koptathatja el a gyorsan múló idő, mert az, amit jelképeznek, mindenkor aktuális, különösen amikor a politikai  érdekek és akaratok egymásnak feszülnek. És mert az 1848-as forradalom leverése óta sajnos csak ritkán adódott történelmünkben olyan kegyelmi időszak, amikor a lappangó vagy éppen nyílt ellentétek  nem mérgezték a nemzet egységét. És így van ez ma is, 170 évvel a jeles dátum után: ezernyi nézet és indulat jellemzi a közéletet. A baj nem az, hogy sokan sokféleképpen, más-más helyszíneken ünnepelnek, a baj az, hogy össznemzeti emlékezésről nehéz úgy beszélni, hogy alapvető fogalmak relativizálódtak az évtizedek során. Hogy azt látjuk, a haza, a kultúra, a nemzet, a szabadság nem ugyan azt jelenti egyes politikai nézetrendszerekben.

De mi újra itt vagyunk, mert kerületünknek van egy szép hagyománya. Hiszen ezen a helyen, az 1980-ban állított Gábor Áron emlékműnél már sok-sok éve tisztelgünk főhajtással azok véráldozata előtt, akik 1848-49-ben el akarták takarítani fejlődésünk útjából nemzetünk ellenségeit. A hősök előtt, akik felismerték a magyar szabadság értékét, és tettek, küzdöttek érte.

Valamennyien tudjuk, érezzük: ha nagyot fordult is a világ, kivívott önrendelkezésünket ma is meg kell óvnunk minden ellentétes szándéktól, bármilyen formát is ölt. Védenünk kell, akár kívülről, akár belülről éri fenyegetés.

Tisztelt Emlékezők!

Évről-évre ennél az emlékműnél összegyűlve vajon tudják-e mindannyian Gábor Áronról, hogy rövid élete alatt mennyi mindenben bizonyította hősiességét, állhatatosságát és hazaszeretetét?

A tehetséges, katonai pályára készülő székely fiatal hiába jelentkezett a bécsi tüzérképző műszaki főiskolára, ezért sokoldalú mesterember lévén végül önképzéssel ásta bele magát a haditechnika tudományába. A forradalom lelkes támogatójaként 1848 végén pedig nagyhatású bejelentést tett Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Gyűlésen: „ Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell.”

És a bejelentés csodát tett: a székely emberek összeadtak pénzt és a környékbeli bányákból vettek nyersanyagot. Ebből a nyersanyagból sajátságos technikával, harangokból öntöttek jól működő ágyúkat. A mögöttünk lévő emlékmű talapzata – erre emlékeztetve – egy hámort formáz: az Udvarhely vármegyei magyarhermány-bodvaji vashámorét, ahol több ágyú és sok lőszer is készült.

A fegyverek készítése mellet Gábor Áron hamarjában megszervezte a tüzérségi képzést, miközben maga mind  újabb technikai megoldásokon dolgozott. Végül 1849 júliusában, a kökösi csatában kapott halálos sebet; a tevékeny, aktív forradalmár mindössze 36 éves volt. Élete azt példázza, hogy az igazságért vívott harcban nincs lehetetlen; ha reménytelennek látszik a helyzet, csak azért is küzdeni kell. Makacsul és elszántan.

Utolsó, hányatott sorsú, de megmaradt ágyúja ma díszhelyen áll a Székely Nemzeti Múzeumban. Jövő tavasszal – időlegesen - a Hadtörténeti Múzeumban is látható lesz.

Hölgyeim és Uraim!

Miért is idéztem most részletesebben a székely szabadságharcos alakját? Mert a hazafi, akinek emlékművénél állunk, soha nem múló példa a ma számára sem. Példája annak, hogy az olyan alapvető ügyekért, mint amilyen a nemzet szabad akaratának megőrzése és a külső beavatkozás elhárítása, mindenkor töretlen hittel és leleménnyel kell harcolnunk. Küzdeni azért, hogy hagyományainkra épülve, a magunk alkotó erejével, kreativitásával folytathassuk építő munkánkat, országos és helyi fejlődésünket ne veszélyeztethesse semmilyen kényszer. S bár ma  merőben más a tét, mint 1848-49-ben, mert globalizált világunkban nem megteremteni, hanem megőrizni kell nemzeti önállóságunkat,  az elkövetkező idők csatározásai során most sem engedhetünk. A magyarságtudat és a hazaféltés soha nem lehet tárgya semmilyen versengésnek. Egy önmagára eszmélt nemzetnek csak az lehet a legelemibb törekvése, hogy külső beavatkozás nélkül, szabadon meghatározhassa útját, jövőjét. Gábor Áron jellemével és szellemében: “csak azét is!”