Hölgyeim és Uraim! Tisztelt megemlékezők!

56 évvel ezelőtt mi, magyarok, egy apró, csatlóssá tett ország a megosztott világ nagy politikai játékterében, fegyvert ragadtunk a külföldről vezérelt, zsarnoki hatalom ellen. Keszei István, a forradalmi tevékenysége miatt emigrációba kényszerült magyar költő írta: „Örök tragikuma a magyar sorsnak, hogy nálunk a szabadságért mindig meg kellett verekedni, fokossal, kopjával, fejszével, puskával, benzines palackkal…” Igen, ezúttal benzines palackkal a harckocsik ellen. Ebben a heroikus küzdelemben nem volt kiérlelt stratégia, nem voltak vezénylő tábornokok; kezdetben csak békés tüntetők voltak, jórészt fiatalok, akiket a rádiónál eldördült gyilkos fegyverek tettek zendülővé, forradalmárrá. Örkény Istvánnak –kerületünk díszpolgárának- plasztikus memoárja jut eszembe: „… A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."

1956 magyar forradalmának napjaiban ránk irányult a világ figyelme. Áradt felénk a rokonszenv, az elismerés, a bíztatás.

Az amerikai Time magazin „Az év emberének” választotta a magyar szabadságharcost. S bár minden demokratikus hatalom, minden jó érzésű ember szolidáris volt velünk, érdemi segítség sehonnan sem érkezett: a kétpólusú világ kényes egyensúlyát egy kis ország szabadságvágya nem boríthatta fel. Forradalmunkat leverte a túlerő, és a megtorlás nem maradt el. A véráldozatokon kívül sok tízezer honfitársunk politikai emigrációja is súlyosbította veszteségeinket. Ők és utódaik ma hazájuktól távol ápolják magyarságukat, de – meggyőződésem - lélekben velünk ünnepelnek.

Ám e tragikus végű eseményeknek máig ható és soha nem múló utóélete van. Nemzedékek számára lett ’56 igazodási pont az elhallgatás éveiben, amikor mint „ellenforradalmat” bélyegezték meg. És eszmei forrásává vált a rendszerváltók nemzedékének is, mert erkölcsi erőt merítettek belőle. A mi felelősségünk, hogy minden új generációban, azokban, akik már csak a családi legendáriumból és tanulmányaikból ismerik szabadságküzdelmeink történetét, tudatosuljon: ami 1956 őszén hazánkban történt, már örökre nemzeti önbecsülésünk részévé nemesült.

Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

1848 és 1956 két forradalmának - amelyekről mi II.kerületiek minden évben külön is megemlékezünk - számos közös vonása van, noha más volt a történelmi helyzet, és eltérő volt a cél. A sorsfordító változások kívánalma nem csak egy vállalhatatlan, retrográd erő legyőzéséről szólt, hanem legjobbjaink hitéről és tettvágyáról is; arról, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is le lehet gyűrni a beletörődést, a csüggedést, hogy a kishitűség, a fásultság leküzdése soha nem múló feladat.

Nincs ez másképp ma sem, amikor a közelmúlt mulasztásai, esetenként bűnei és a kedvezőtlen világgazdasági folyamatok egyaránt megnehezítik életünket. 1956 is arra tanít, hogy nemzeti érdekeink védelmében és képviseletében legfőképp csak a magunk megfontolt politikájára támaszkodhatunk. A kihívás, mely mindig mozgósító erő, megtalálja azokat, akik felismerik a kibontakozás útját, és tenni akarnak, tenni tudnak a változásért. Ők a magyar szabadságharcos hagyományok valódi örökösei, ők a formálói egy szebb jövőnek.

Hölgyeim és Uraim!

Két emberöltő telt el újkori históriánk máig ható mérföldköve, az 1956-os forradalom óta. Ami akkor volt, már történelem, és könyvtárnyi irodalma van. De - ha drámaian fogyó számban is -, még itt vannak közöttünk az egykor tettvágytól fűtött bátrak, a sokat megélt, közismert és ismeretlen emberek. Ők ’56 szellemiségének élő hordozói, amely idea a megalkuvás nélküli elszántságról, a hazaszeretetről, a felelősségről szól. Hajtsunk fejet előttük, mert minden megemlékezés, minden szónoklat kiüresedett szólam marad, ha nem fűti át valódi, mélyről fakadó, őszinte tisztelet a cselekvő hazafiság kiemelkedő teljesítménye előtt.

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, tisztelt megjelentek!

Hiszem, hogy Önök, akik most velünk emlékeznek, és akik nevében majd a koszorúkat, a virágokat elhelyezzük, tudják, átérzik, mit üzen a mának mindazon áldozat és erőfeszítés, amelyet elődeink legszentebb nemzeti céljainkért folytattak. Csak ez a tudat adhat valódi tartalmat és méltóságot a mai főhajtásnak.

Erőnkön és hitünkön múlik, hogy a törékeny közmegegyezés e nehéz napjaiban is őrzői maradjunk az ötvenhatos hősök nemes rendeléseinek, akik – Fekete István szavaival – „nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet.” És – hadd tegyem hozzá - sokan meghaltak, itt ezen a téren is, ahol most állunk. Dicsőség az emléküknek!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.