Számos
helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A
szórvány napszámosával,
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án.
A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és
2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az
időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti
kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza –
Fejezetek Pécska nagyközség múltjából
(1995), Nagyhalmágyi Stéger
Sándor – Magyarpécska
múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája
(1997) és Betyárgyerek az erdőben
(1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos
(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág
(2009). A Monografia Pecica (2007),
a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013),
valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és
társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó.
– Pedagógus, helytörténész,
közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja
manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát,
1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989.
december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a
Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek,
szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét
biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos
Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket
kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb
tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok –
pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai
kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más
nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten
a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem
a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román
állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája,
így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a
Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska
mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak
nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek
– amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán,
hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja
lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt.
1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a
budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László
meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és
megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori
egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza
Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök –
Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára
jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az
adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t,
amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának
több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó
erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő,
művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai
egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település
1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási
székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5
malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine
nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század
közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben
lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293
románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság
1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés
született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen
javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak
róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is
elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele
a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul
belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez
istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok
tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem
lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja,
akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel
elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer,
ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a
meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és
5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak
megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját
kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő
román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy
árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven
taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány
felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem
látszanak.
– Miért választotta a
pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök
szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára
jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat
beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem
elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek
elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is
mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári
pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt
tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A
tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia,
valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben
azóta sem változott.
– Ön szerint mi a
romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok,
de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz.
Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de
leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik,
hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor
cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget
viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai
közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi
változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik.
Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb
képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk
állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák
eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és
a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári
tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként
egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív
politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az
érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet,
hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt
tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam
politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban
voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak
hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek
szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni.
Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést
közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a
vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos,
összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az
aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait
sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a
családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem
mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok
magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk
Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Forrás: http://www.erdelyinaplo.ro/interju/nem-jutnak-el-a-szorvanyba-az-elmeletek