Varga Mihály beszéde 2012. október 23-án

„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,

Csak elfajult kor hős elődöket,

A lelkes eljár ősei sírlakához,

S gyújt régi fénynél új szövétneket.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket ezen az őszi ünnepnapon! Azért jöttünk ma össze, hogy – Garay János költőnk szavával – a régi fénynél új szövétneket, gyertyát gyújtsunk, és így emlékezzünk a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hőseink dicsőségére. Hiszen áldozatuk csak akkor nyerhet értelmet, ha tetteiket nem nyeli el a felejtés homálya, és ezáltal elfoglalhatják az őket megillető helyüket a nemzet panteonjában.

De vajon nem csupán azért gondoljuk-e ezt így, hogy vigaszt leljünk az egyéni és közösségi tragédiáinkra? Nem pusztán önmagunk miatt van-e szükség arra, hogy ma ezen az ünnepen együtt legyünk?

Hiszen nekünk, magyaroknak az áldozathozatal, a hősi küzdelem mintha rendre a vereséggel, az alulmaradással lenne egyenértékű. A magyar vitézség színterei: Muhi, Mohács, Világos, Doberdó, Don-kanyar vagy éppen az 56-os pesti utcák, mint lélekharang dongnak a fülünkben. Különösen a mögöttünk hagyott évszázadban, a számunkra vesztes XX. században érezhettük úgy, hogy a fényes diadallal, a győzelem dicsőségével jutalmazott hősiesség örökre visszavonult a népmeséinkbe. Történelmünk során hányszor gondolhattuk azt, hogy bukásunk az „ügyet” is – mint Dugovics Titusz a törököt – örökre magával rántotta. És vajon nem gondolhattuk-e már számtalanszor azt is, hogy nekünk győzelmeink nincsenek is, csak áldozataink vannak?

Ha jól belegondolunk, érthető ez, hiszen a nálunk szerencsésebb sorsú nemzetekhez nem csupán annyiban volt kegyesebb a történelem, hogy kevesebb csapást kellett elszenvedniük. Hanem annyiban is, hogy veszteségeiket is könnyebben feldolgozhatták, mert az áldozat értelmét győzelmeik, nemzeti sikereik rendre alátámasztották. Nekünk, magyaroknak viszont még a gyötrő kétségekkel is meg kellett, meg kell küzdenünk. Igen, kedves barátaim, nekünk sokszor évtizedeket kellett várnunk, míg megértettük a velünk történtek magyarázatát. És sokszor csak nemzedékek múltán derült fény arra, hogy nem volt hiábavaló a küzdelem.

Ottlik Géza így ír erről: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszokhattuk már, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.”

Gondoljanak csak bele: hány nagyszerű pillanatnak köszönhetjük, hogy ma ugyanaz a föld terem nekünk kenyeret, mint egykor Szigetvár védőinek, vagy ugyanazon a nyelven beszélünk, amelyiken a várfalak sötétjében Istenhez fohászkodtak a magyar vitézek Nándorfehérvárnál! Mennyi helytállás, mennyi önző érdeket háttérbe szorító önfeláldozás kellett ahhoz, hogy megmaradjunk!

És gondoljanak csak bele: hol van már a Szovjetunió, a Gonosz Birodalma – ahogy Ronald Reagan nevezte –, hol van már a tízmilliók haláláért, tönkretett életéért, elrabolt jövőjéért felelős kommunista rendszer? Nem volt tehát hiábavaló, hogy az előttünk járók „megcselekedték, amit megkövetelt a haza.” És nekünk, késői utódoknak nem bánkódnunk kell, hanem hálát adnunk azért, hogy voltak, mindig voltak, akik számára a haza ügye, a szeretteik, az utánuk következő nemzedékek sorsa, boldogulása fontosabb volt, mint a saját jövőjük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai ünnepen tehát sokkal többről van szó a saját lelki nyugalmunknál: az utódok kötelességéről. Mert az áldozathozatal és a tisztelet együtt járnak, egymással szorosan összetartozó dolgok. Valahogy úgy, mint az ősi templom falára festett üzenet, freskó és a lenyugvó nap sugarai: az odairányított fény nélkül észre sem vennénk, mi mindent rejt a sötétség, de a fény is csupán céltalanul kalandozna a falakon, ha nem lenne mit megvilágítania. Az áldozat is csak a tisztelet fényében látható. Tisztelet nélkül nincs hősiesség, de tisztelet sincs hősiesség nélkül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai ünnep azonban nem csak a múltról, hanem a jelenről, a mai élők áldozatairól és a jövőről, az utódaink kötelességeiről is szól. Ma ugyanis megint olyan időket élünk, amikor keserédes számunkra az ünnep, az évtizedek harcaival és nélkülözéseivel elért siker, győzelem íze, hiszen ismét idegen erők szorításába kerültünk, ismét távoli érdek hozta a fejünkre a bajt. Úgy érezhetjük magunkat, mint ’56-os eleink, akiknek a felszabadulás csak rövid ideig tartó örömöt és jóvátételt jelenthetett, mert csupán néhány év elteltével rájuk borult a kommunizmus teljes sötétsége, fojtogató köde. Sajnos, mi magunk sem élvezhettük felhőtlenül az elődeink, az 1956-osok küzdelmeinek eredményeit, a rendszerváltoztatás kínálta esélyt a gyarapodásra, a felemelkedésre, mert bár külföldi katonák csizmája nem tapos hazai földön, mégis megbéklyózták az országunkat.

Ezért, akárcsak az 56 évvel ezelőtt a forradalom és szabadságharc forró őszén, vagy a megtorlás jeges hónapjaiban egy idegen birodalom ellen életüket, szabadságukat feláldozók, akik gyermekeik, unokáik jövőjéért adták oda a sajátjukat, nekünk is azzal kell szembesülnünk, hogy áldozataink, lemondásaink majd évek, évtizedek múlva nyerik el értelmüket.

Bizony, tisztelt hölgyeim és uraim, különös szövetsége ez a nemzedékeknek, sajátos közép-európai sors, amikor minden generációnak hitelbe kell adnia a küzdelmeit az utána jövőknek: amit élvez – a szabadság, a függetlenség –, azt javarészt az elődök teremtették meg számára, és az ő nélkülözései pedig később nyerik el értelmüket.

Ám a mai ünnepnek is – akárcsak a saját mindennapos küzdelmeinknek – az az értelme, hogy nincs értelmetlen áldozat, nincs hiábavaló élet, nincs vesztett ügy! Az az üzenete, kedves barátaim, hogy a siker, a győzelem, a felemelkedés csak összefogással érhető el. Nem csupán a Kárpát-medencében és szerte a világban élő magyarok, a világmagyarság új szövetségével, hanem a most élők, a már meghaltak és a még meg sem születettek nemzedékeken, évszázadokon, korokon átívelő koalíciójával.

Ez a nemzeti összetartozás lényege, amely fontosabb a családi, a vallási vagy a politikai élet kérdéseiben mutatkozó minden különbségnél. Elfogadjuk, hogy a megannyi kis körből, baráti társaságból, vallási, etnikai, kisebbségi közösségből, szurkolói táborból álló idegenek csoportját összeköti a kölcsönös segítségadás hálója, összeköti, hogy a sors tengerén egymás mellett hajóznak, és összeköti egy nagy, közös, távoli cél, amely hosszú távon, még nemzedékek elmúltával is, mindannyiuk előnyére szolgál.

Igen, a nemzetet nem más tartja össze, mint a szeretet, a ragaszkodás, a hűség, az összetartozás egymásba kapaszkodó kis körei. Ahogy Szent Pál fogalmazott: „tagjai vagyunk egymásnak.”

Egy nemzet elsősorban abban különbözik sok ember együttesétől, az egy nyelven beszélő és egy helyen lakó számbeli sokaságtól, a tömegtől, hogy a nép létét mindig és minden esetben a teljesítmény felfokozott volta jellemzi. A nép csak az a valódi közösség, amelyben az ember tevékenysége meg tud hatványozódni és meg is hatványozódik.

Kedves Barátaim!

A magyarság tehát történelme során nem csak, nem elsősorban attól volt erős, hogy nagy területet ölelt körül, sokmillió embert vett védőszárnya alá – magyar ajkút és más nemzetiségűt, aki felvállalta a múltunkat és velünk kívánta tervezni a jövőjét –, és harminchat nemzedék számára jelentett újra és újra biztos hátteret, elrugaszkodási pontot és feltáruló lehetőségeket. Hanem mindenekelőtt azért, mert a nemzet örök eszményként több mint egy ezredéven keresztül ott lebegett a magasban, és valamennyiünk teljesítményét, odaadását, áldozatvállalását harcban és békében egyaránt megsokszorozta.

Igen, kedves barátaim, a magyarság eszményéért voltunk képesek mindig újrakezdeni, szinte a semmiből új világot teremteni, fogcsikorgatva kimondani: mégis, akkor is, csak azért is. Szívünkbe véstük: nem az számít, hány pofont kapsz, hányszor esel el; csak az a fontos, fel tudsz-e állni újra.

Bár sokan vélik úgy, hogy mi, XXI. századi magyarok alábbvalóak vagyunk dicső eleinknél, hiszen már nem vagyunk képesek szövetségre lépni egymással, kiállni az igazság mellett, méltón képviselni a nemzeti érdekeinket, meggyőződésem, hogy ez a vélekedés nem állja meg a helyét. A szabadságharcos erényeiről és múltjáról híres magyarság 2010-ben példátlan mértékű összefogásának köszönhetően, hagyományaihoz híven békés építkezéssel nekilátott, hogy megújítsa hazáját, felemelje Magyarországot, dacolva minden erővel, amely a múltba akarta és akarja visszalökni.

Az igaz ugyan, hogy sem idegen csapatok, sem területcsonkítás nem fenyegeti hazánkat, és az ellenség nem szemtől szemben áll velünk, hogy az életünket követelje, ám Arnold Toynbee brit történész szerint ez sem kisebb megmérettetés. Ugyanis véleménye szerint minden tíz emberre, aki hajlandó fegyvert fogni az ellenséggel szemben, mindössze egy olyan jut, aki morális értékekért mer síkra szállni.

Az erkölcsi bátorság tehát sokkal ritkább, mint az elszántság a harcmezőn. Mégis – teszi hozzá – ez az a tulajdonság, amely elengedhetetlen mindazok számára, akik a hazájukat fel akarják emelni.

Éppen ezért a nemzetet sem csak harcban, a barikádra golyózáporban kiállva, tankhadosztályokra Molotov-koktélokat vetve; békében dúsgazdag mecénásként vagy milliók életéről döntéseket hozó államférfiként lehet szolgálni, hanem ezer meg ezer apró tettel, kinek-kinek a maga helyén, a saját hivatását végezve, szakmáját művelve. Mert a hétköznapokhoz is bátorság kell, lendület és lelkesedés. Sőt, ehhez kell igazán nagy lelki erő!

A nemzeti összetartozás tehát nem egy életidegen fogalom, politikai porhintés vagy mitikus történelmi tett. Nem, a nemzeti összetartozás nem más, mint az egymás iránt érzett szeretetünk, ragaszkodásunk, hűségünk, a barátainkért, szomszédainkért végzett jócselekedet, az utánunk jövő nemzedékekért hozott áldozat.

Akkor emelkedik a haza, ha alázattal műveljük a ránk bízott feladatot, és a pékek jó kenyeret sütnek, az építészek századokra terveznek, a hivatalnokok az embereket szolgálják. Ha az idősebb nemzedékek az utánuk jövőknek a múlt, a jelen és a jövő tiszteletét adták át. 

Az ember nem válogathat: ezt megteszem, amazt nem. Sorsával és tehetségével együtt adva van, hogy mit kell cselekednie, mi az a feladat, amit el kell végeznie.

Nincs helye szemlélődésnek. Ha gyávák vagyunk, ha megfutamodunk, ha letesszük a hangszert, a tollat, az ekevasat, a kardot, akkor is cselekszünk. Ezért – ahogy az ősi bölcsesség is mondja – ne törődj a győzelemmel, de harcolj úgy, mintha a győzelem rajtad múlna!

Köszönöm, hogy meghallgattak!