|
Kultúra |
KULTÚRA
Kalmár Pál újabb kiállítása Pesthidegkúton
Józsa Judit kiállítása Pesthidegkúton
Kalmár Pál festő- és üvegművész kiállítása
Cseke Péter a művészet erejéről
Hidegkúti
Kilátó Magazin 2019. évi karácsonyi száma
2019_karácsonyi lapszám (pdf dokumentum)
Búza Barna, tavaly 100 éves korában elhunyt kiváló
szobrászművész kisplasztikáiból nyílt kiállítás 2011. november 11-én a
Klebelsberg Kuno Kultúrkúriában. A művész félig-meddig „saját” szobrászunk.
Neki köszönhetjük a Klebelsberg Kultúrkúria kertjében álló Klebelsberg-szobrot
is, amelynek avatóünnepségén még maga az alkotó is beszélt. Ez a kiállítás
számunkra több egy kiállításnál, egyúttal emléket állít kedves barátunknak.
A november 24-ig látható kiállítás művei ide kattintva tekinthetők meg.
Kalmár Pál
újabb kiállítása Pesthidegkúton
Kalmár Pál újabb kiállítással örvendeztette meg a pesthidegkútiakat.
2011. november 10-én bensőséges hangulatban, szép műsorral egybekötve nyílt meg
Kalmár Pál festő- és üvegművész Magyar és olasz tájakon c. kiállítása. A művész
már megbecsült vendég nálunk, előző tárlatával belopta magát a hidegkúti polgárok
szívébe. Művei szemet-lelket gyönyörködtető alkotások, amelyek önmagukért
beszélnek. Köszönjük!
A november 21-ig látható kiállítás anyaga ide kattintva tekinthető meg.
¿¿¿
Józsa Judit
kiállítása Pesthidegkúton
2010. novemberében a Klebelsberg Napok keretében nyílt meg
és volt látható Józsa Judit szobrászművész kiállítása a Klebelsberg Kuno
Kultúrkúriában. A csodás, míves kis szobrok nagyasszonyokat ábrázolnak. Józsa
Judit nem csupán a szobraikat készíti el, hanem élettörténetüket is
tanulmányozza és közzéteszi. Tizenegy szoborról készült fénykép honlapunkon is
megtekinthető ide kattintva.
A művésznő egyéb művei is – körbeforgatással minden
irányból – láthatók honlapján: www.jozsajudit.hu .
¿¿¿
Újabb
fantasztikus kiállítás volt látható a Klebelsberg Kultúrkúriában. Sprok Antal
szoborbútorai nem csupán műalkotások, hanem funkcionális szerepet is ellátnak,
egyben bútorok is. Így egyszerre gyönyörködtetnek és hasznos szerepet is
ellátnak.
A művész címszavakban így foglalja össze életrajzi
adatait:
- 1955-ben születtem a Csongrád-megyei Nagymágocson.
- A középiskolát Csongrádon végeztem faipari szakon.
- 1980-ban szereztem diplomát a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem
Faipari Mérnöki Karán.
- A végzés után megnősültem, és Csongrádra költözve a helyi bútorgyár
gyártmányfejlesztőjeként dolgoztam.
- 1982-ben megszületett Bence nevű fiunk.
- 1986-ban Budapestre költöztünk, ahol az Operaház műterem-vezető
scenikusaként dolgoztam.
- 1987-ben saját kivitelezésű rönkházat építettünk.
- Közel tíz évig egy volt diáktársammal, egyedi megrendelésre készítettünk
bútorokat.
- 1991-ben megszületett Anna nevű lányunk.
- 1997-től egyedül készítem a szoborbútorokat.
- Tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, és
alapító tagja vagyok a Magyar Belsőépítészek Egyesületének.
Néhány fénykép a május 17-ig megtekinthető kiállításról:
További fényképek tekinthetők meg a művész honlapján, akár
nagy felbontásban is (5MB-os képek)
uuu
Kalmár Pál festő- és üvegművész kiállítása
A Nemzeti Szalon
keretében 2010. február 24-én a Klebelsberg Kultúrkúriában megnyílt Kalmár Pál
festő- és üvegművész kiállítása. Mindenkinek csak melegen ajánlható, hogy
tekintse meg ezt a tárlatot, mert szemet-lelket gyönyörködtető élményben lesz
része.
A művész így vall magáról:
„Ragaszkodom ahhoz a gondolathoz, hogy
az alkotásoknak nem minden esetben kell ún. mondanivalóval rendelkezniük. A
mondanivaló legyen az élmény, a látvány és annak befogadhatósága. Ne az legyen
a cél, hogy indokolatlanul megfejtsük, ízekre szedjük a képet. Azzal sem értek
egyet, amikor a művészek a kritikusoknak és a sznoboknak gyártják alkotásaikat,
megfelelvén ezek elvárásainak. Nem kevés hamisságot érzek ezekben a dolgokban.
Én a közönségnek alkotok. Élményt szeretnék okozni a nézőnek, nem fejtörést.”
A kiállítás 2010. február 28-án 18 óráig tekinthető meg a
Klebelsberg Kuno Művelődési, Kulturális és Művészeti Központban (1028 Bp.
Templom u. 2-10.)
Kalmár Pál elérési lehetőségei:
Cím: 2072 Zsámbék, Régi templom u. 10.
Telefon: (20) 5424-111, (23) 341-742
E-mail: pal.kalmar@gmail.com
Néhány alkotás kedvcsinálónak
uuu
Koponyányi Monyóktól a Döglött aknákig
1953.
október 3-án született Nagyváradon. Szülei színészek voltak. 1972-ben felvették
a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakára, amit 1976-ban végzett el.
1976-tól öt évig, a debreceni Csokonai Színháznak tagja volt, majd 1981-től a
Madách Színház szerződtetette. 1990-től egy évig a budapesti Nemzeti Színházhoz
szerződött, majd ’’szabadúszóként” ismét a Madách Színház következett.
Rendezett a Madách Színházban, Bécsben az Auersberg Theaterben, Várszínházban,
Karinthy Színpadon, a Merlin Színházban, a Budapesti Kamara Színházban, a
tatabányai Jászai Mari Színházban és a székesfehérvári Vörösmarty Színházban
is. 1992 óta a Madách Színház gyermek és ifjúsági programjainak vezetője.
1994-től 1997-ig tanított a Színház és Filmművészeti Egyetemen. 2001-től a
Magyar Táncművészeti Főiskola tanára. 2004-től a Turay Ida Színházház
főrendezője. 1999-ben megválasztották a Polgárok Pesthidegkútért Kulturális
Egyesület elnökének, és azóta tölti be ezt a tisztet. 1990-ben Jászai-díjat
kapott. Felesége Sára Bernadette, színésznő, két lányunk van. Az eltelt évek
alatt közel 100 szerepet játszott, ezek közül néhány: Csurka: Házmestersirató
(Herceg Pista), Puskin: Anyegin (címszerep), Mikszáth: Noszty fiú esete Tóth
Marival (Noszty Feri), Webber: Macskák (Elvisz Trén), Camus: Caligula
(címszerep), Vörösmarty: Csongor és Tünde (Balga).
-Szülei Nagyvárad
ünnepelt színészei voltak. Milyen volt akkor ott, az 1950-es években a magyarok
számára a kulturális élet?
-Ahogy ’’gyerekfejjel” emlékszem – hiszen
11 éves koromig éltem Váradon – : egy nagyon pezsgő, nagyon vidám élet
jellemezte akkoriban – Ady szavaival élve – ezt a Pece parti Párizst. A
kultúrát szerető és támogató polgárság szerepe abban az időben még meghatározó
volt. Én ezt egy kivételezett helyzetben lévő gyermek szemszögéből láthattam,
mert édesapám a város legünnepeltebb színésze, édesanyám pedig nagyszerű
színésznő volt. Édesapámmal nem tudtunk úgy végigmenni az utcán, hogy
ötpercenként le nem állították volna egy kis beszélgetésre. Az emberek szemében
ő volt a ’’nagy”
-Első fellépése 3
éves korában történt. Gondolom erről kevés emléke van, de szülei, rokonai
biztos elmesélték a történetet.
-A legenda úgy szól: egy decemberi
este apám éppen a szilveszteri műsor egyik magánszámát tanulta, én közben a
másik szobában játszottam. Kimentem a konyhába édesanyámhoz, s közben
mondogattam apám szövegét. Édesanyám bement apámhoz és elhűlve mondta neki :
„Sanyi, ez a gyerek kívülről tudja a szerepedet!” Apám behívott a szobába, s
kikérdezett, én pedig elmondtam neki azt a magánszámot, melynek az volt a címe:
Koponyányi Monyók. Arra emlékszem, hogy a jelenet végén volt egy zenei betét,
melynek a refrénje így szólt: ’’Hagyjuk abba Zolikám, jön a következő szám!”
-1956
szilveszterén játszott először. Bizonyára édesapja tudott a magyarországi
eseményekről; a szabadságharc vérbefojtásáról. Lehetett így, ilyen állapotban
szívből nevetni, nevettetni?
- Szüleim nyilvánvalóan tudtak az
’56-os eseményekről, arra viszont nem emlékszem, hogy ez a téma otthon szóba
került volna. Az ominózus december 5-ei népszavazás után felhívtam édesapámat.
Mindig úgy beszélt velem telefonon: ’’minden rendben van”, s akármilyen baj
volt, azt hangjából sosem lehetett kihallani. Akkor is átjátszotta az egész
dolgot, de éreztem, hogy belül zokog. Azt mondta nekem: ’’Kisfiam az idő
kerekét visszafordítani nem lehet. Akadályozni lehet, de aminek be kell
következnie, az be is fog következni.”
-Az utónévtár
szerint a Cseke török-magyar eredetű név, jelentése: húzó, vivő. A Péter pedig
kősziklát jelent. Mennyire jellemzőek magára ezek a jelzők?
-Úgy vélem mind a vezeték, mind a keresztnevem
nagyon jellemző rám. Amíg családom nem volt, addig első számú hivatásom a
színészet volt. Abban a pillanatban, ahogy megszülettek lányaim, azt éreztem:
első számú hivatásom az, hogy családapa vagyok. A családapai gondoskodás, az,
hogy nekem egy adott irányba vinni és húzni kell családomat, él a mai napig is.
Mindemellett családom tagjai megkapaszkodhattak egy olyan ’’kősziklába”, amire
támaszkodni lehet.
-Öt éves korában
már magánszámot adott elő. Nem volt fura érzés hirtelen belecsöppenni a
felnőttek világába?
-Szinte minden estémet a színházban
töltöttem, életritmusom, már gyermekkoromban a színészekéhez volt hasonló. Így
nagyon hamar megszoktam ezt a különös világot.
-Lámpaláz?
-A mai napig megvan. Ez egy hajtóerő, ami együtt jár
a színészi mesterséggel. Úgy gondolom, hogy akinek nincsen lámpaláza, ne is
menjen fel a színpadra.
-Gyermekkora óta
elválaszthatatlan a színpadtól. Előfordult, hogy az életbe is átvitte a komédiázást?
Fiatalon el tudta választani a művi világot az élettől?
-Ez a képesség mindig bennem volt.
Sokan úgy képzelik el a színészeket, hogy extravertált személyiségek, nagy
bohócok, mindig a társaság középpontjában szeretnek állni. Én egy introverált
személyiség vagyok, aki mindig belülről ’’építkezik.” Ahogy lelépek a
színpadról, befejezem a színjátékot. A színház egy nagy közösségi szertartás,
egy varázslat, s miután legördül a függöny, visszatérek a normál hétköznapok
világába.
-Mindig színész
akart lenni? Sok fiú szeretne kamasz korában pl. sportoló lenni…
-Kiskorom óta színész szerettem
volna lenni. Azonban volt egy kitérő. Nagyon ügyesen, jól sportoló fiú voltam,
s ahogy átjöttünk Magyarországra, elkezdtem futballozni és jártam a II.
kerületbe, a Marcibányi térre. A Ganz Villanynak volt egy Turbó nevezetű
csapata, aminek először a serdülő, később pedig az ifjúsági tizeneggyében
fociztam. Mivel csatárként nagyon gólerős voltam, elvittek az Újpesti Dózsába,
ahol többen mondták nekem: hagyjam abba az iskolát, majd estin leérettségizel,
s csak a focival törődjél. Egy rövid ideig a fakónak, a tartalékcsapatnak
voltam a tagja. Édesanyám viszont nem akarta, hogy sportoló legyek, így
visszatértem a színházhoz, s az akkor induló 25. Színháznak lettem a tagja. Ezt
a teátrumot 1970-ben Gyurkó László író,
- Tizenegy éves
korában édesanyjával együtt repatriáltak Magyarországra. Nem viselte meg
lelkileg szülőföldje elhagyása? Könnyű volt lakáshoz jutni?
-Ez egy nehéz időszaka volt életemnek. Hiszen egy jó
helyzetből – gyakorlatilag mindenünk megvolt Váradon – a teljes
bizonytalanságba kerültünk. Hosszú évekig albérletben laktunk, olyanban is,
ahol még víz sem volt, majd társbérletben, és végül 1973-ban kaptuk meg az első
két és fél szobás lakótelepi lakást az Örs vezér tér közelében. Édesanyám egy
csodálatos asszony volt, aki sok erőt kölcsönzött nekem. Az iskolába való
beilleszkedés se ment egyszerűen. Szőrös talpú románnak csúfoltak a többiek.
Szerencsére osztálytársaim hamar megismertek, rájöttek: nincs bennem semmi
visszataszító, s így sok barátot szereztem magamnak. Barátaim megtartása
érdekében a legabszurdabb dolgokra is képes voltam. Mivel jól tornáztam, a
tanár mindig velem mutatatta be a gyakorlatokat. Egyszer csak azt vettem észre,
hogy barátaim lassan ’’elpárolognak” mellőlem. Ezért egy őszintétlen dolgot
hajtottam végre. Inkább elrontottam a gyakorlatokat, hogy visszaszerezzem
barátaimat. Nagyváradi létezésem sokkal őszintébb, biztonságosabb volt annál,
mint amikor Pestre kerültem.
- Befutott
színész, rendező korában visszatért a Pece parti Párizsba?
- Játszani és rendezni is. Debrecenben nagyszerű főszerepeket
játszhattam, de ugyanilyen emlékezetesek maradnak a váradi vendégszereplések
is. Nagy ünnep volt, és emlékezetes siker - még a ’’csilláron is lógtak”- a
Volpone bemutatása Nagyváradon, amely édesapámnak – aki az egyik páholyból
figyelt – is nagy örömet okozott. Későbbiekben a Páratlan párost rendeztem a
váradi színházban. Rendezőasszisztensi feladatokra pedig édesapámat kértem fel.
Egy alkalommal négy pesti és négy helyi színésszel játszottuk ezt a darabot. A
közönség állva tapsolt nekünk, 17 percig tartott a tapsvihar. Minden
magyarországi kollegámnak könnybe lábadt a szeme; nem hitték el, hogy ilyen
egyáltalán létezik.
-Elsőre felvették
a Színművészetire?
-Nem hiszek abban, hogy vannak
véletlenek. Bizonyos szerencse azonban kell ehhez a pályához. És a Jóisten úgy
akarta, hogy egyből sikerüljön a felvételim. Vannak tehetséges kollegáim, akik
anno csak negyedik-ötödik nekifutásra kerültek be a főiskolára, nekem ilyen
szempontból egyenesebb volt az utam.
-Későbbi
feleségével a főiskolán ismerték meg egymást. A színészházaspárok életéről,
különböző ügyleteiről sokat harsog a média egy része. Önökről – gondolom
örömükre – viszont hallgat a bulvársajtó. Mit gondol: kinek fontos az, hogy
színészek szerelmi kalandozásáról, médiabeli eseteiről írjanak? Az adott
újságnak, vagy pedig a színésznek? Hiszen ez is valamilyen reklám…
-Szánalmas dolognak tartom, ha
valaki úgy gondolkozik: milyen jó, hogy legalább a magánéletemről írnak. Egy
színészről a szerepei kapcsán, alakításairól, színpadon eltöltött perceiről
írjanak a lapok, s ne a magánéletéről. Egyértelműen a médiának fontos a
kérdésben említett esetek közlése. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi művész
nem szeret a bulvársajtó sztárja lenni. Igaz, sok kollegámat nem tartom
művésznek…
-Mitől lesz valaki
művész? Lehet ezt definiálni?
-Nehéz ezt megfogalmazni. A művészet egy hivatás,
egy fölszentelés. Kell, hogy tehetsége legyen az embernek, de a tehetség csak
egy állapot. Igaz, nélküle nem lehet nagy művésszé válni. A családból hozott
génektől kezdve a nyitottságon, a naivságon, az érdeklődésen keresztül egészen
a szorgalomig nagyon sok belső és külső tulajdonság kell hozzá, hogy valaki
tehetséges legyen. Emellett van a mi hivatásunknak egy szakmai része is. Ezt
meg lehet, és meg is kell tanulni. Akiből viszont hiányzik a tehetség, lehet jó
színész, de arra a legfelsőbb művészi lépcsőre sose tud fellépni, ami a
varázslathoz és a mágiához hasonlít.
-A Madách
Színházban ön a felelős a gyermekelőadásokért már hosszú évek óta. Honnan ez az
elkötelezettség?
-Gondolom a gyermekeimhez fűződő
kapcsolatból. Lányaim kivételezett helyzetben voltak, mert nyilvánvaló, hogy
egy színész másképpen mesél, mint mondjuk egy ’’civil”. Mikor bábszínházakban
és egyéb helyen különböző gyerekdarabokat néztem meg a lányokkal azt
tapasztaltam: nem csak, hogy én, mint szülő majdnem elaludtam az előadások
alatt, de a gyermekeim se rajongtak az adott produkciókért. Rájöttem akkor,
hogy családi színházként kéne működni a gyermekszínházaknak. Elszomorít, hogy
Budapesten már több mint egy évtizede nincs gyermek-és ifjúsági színház.
Magyarország az egyedüli az Európai Unióban, amelynek nincs gyermekszínháza.
Persze nem akarom lebecsülni a Kolibrit, de az nem azt a funkciót tölti be,
ráadásul a kétmilliós fővároshoz képest nagyon parányi. A cseheknek
-Az egyik rendezése, a közelmúltban elhunyt Lázár
Ervin Négyszögletű kerekerdő c. darabja, melyet a Madáchban játszanak. Ez a
történet –szerintem- nem szól másról, mint a szeretetről, a barátságról, a
segítőkészségről, azaz csupa közhelynek mondott dologról. De könnyű ezeket
fellelni a hétköznapokban?
-Ezek számomra nem közhelyek, hanem
evidenciák. A barátság, az önfeláldozás, az alázat, a szeretet elsőszámú
jellemvonásai az embernek. S ezt Lázár Ervin gyönyörűen írta meg, s
csodálatosan bontja ki a mesében. Nekem az volt a feladatom, hogy úgy adjam át
a darab mondanivalóját a gyerekeknek: érezzék meg az említett jellemvonások
fontosságát, de a szüleik is vigyenek útravaló magukkal.
-Időről időre új
CD-kkel jelentkeznek feleségével? Mi ennek az oka?
-Először Balogh Sándor barátom vett
rá, hogy készítsünk egy kazettát, amelyen feleségemmel XX. századi erdélyi
költők szerelmes verseiből válogattunk. Ennek a hanghordozónak az anyagát
egészen hőskori körülmények között a gardróbszobánkban vettük fel. Tolcsvay
Bélával szövetkezve megjelent első nagy verses kazettánk Sorsommá lett nagy
szerelmem címmel. Ennek, számomra meglepő módon nagy sikere lett. Be kell
vallanom, hogy egy kissé szkeptikusan álltam hozzá az egész felvételhez, mert
akkoriban a színészeket anyagi okok miatt, gyakorlatilag száműzték a
színházakból, sokan utcára kerültek. Számlaadó, szövegmondó kisiparosok
lettünk. A siker után úgy éreztem, jó lenne folytatni. Régóta hevert fiókomban
egy olyan versösszeállítás, amelyet XX.századi magyar költők istenes verseiből
állítottam össze. Úgy döntöttem, ezt az összeállítást is megpróbálom
megjelentetni. Végül is két CD-re jutott belőle. Ezután készítettünk
feleségemmel és Major István gordonkaművésszel egy Márai
Sándor-versösszeállítást, majd Ady szerelmes verseiből válogattunk. Legutóbb
pedig Útitársaknak címmel II.János Pál pápa (Karol Wojtyla) verseiből
jelentettem meg egy válogatást, ami sajnos requiemként készült el.
-A Márai-CD címe:
Talán jó mégis az ember. Ön is ezen a véleményen van? A közelmúlt hazai
eseményei a Kaukázusi krétakör címének színpadi fordítását juttatják eszembe:
Jó embert keresünk.
-A mostani helyzetünkkel kapcsolatban az bánt a
legjobban, hogy nincs az embereknek jövőképük. Mindemellett optimista vagyok.
Isten teremtényei vagyunk, és az Úr az embereket jóknak teremtette. Máraival
együtt vallom: valahol belül, talán jó mégis az ember.
-Három éve a
Turay Ida Színház főrendezője. Színészként is fellép a társulat produkcióiban,
így sokat kell utaznia, vidékre mennie. Ez egyfajta missziós tevékenység?
-Ez a színház vidéki művelődési házakba jár, és ott
mutatja be nagyon színvonalas darabjait. Akik csatlakoznak egy ilyen fizikai és
szellemi erőpróbához, azok mind missziót teljesítenek. Budapest kitűnő
színészeivel járjuk az országot. Régebben működött az Állami Déryné Színház,
amit 1978-ban buta módon megszüntettek. Ez a teátrum megalapításakor azt a
feladatot tűzte ki célul, hogy a vidéki színházak tájelőadásai által nem
látogatott kisvárosok és községek színházi ellátását biztosítsa. Létrehozóját
és vezetőjét Darvasi Ilonát, nagyon tisztelem és becsülöm.
-Ön rendezte a
tavaly decemberben bemutatott Döglött aknák c. komédiát. Kellett-e aktualizálni
Csurka István darabját?
-Ezt a darabot Csurka a ’60-as évek
végén írta és több százszor ment a Katona József Színházban kitűnő színészek
előadásában. Később ebből Csurka írt egy aktualizált változatot, melyet Haumann
Péter és Reviczky Gábor főszereplésével adtak elő, és a Corvin téren mutattak
be a Magyar Állami Népi Együttes székházában. Mikor felkértek a darab
rendezésére mindkét verziót elolvastam, s úgy éreztem, az eredeti darabot nem
kell aktualizálni, mert annyira mai és rólunk szól. Csurka István, amikor
1966-ban megírta a Moór és Paál c. kisregényt, azt ami a komédia tematikai
alapját képezi, már tudta, hogy később ehhez a két figurához kapcsolódó pólus
fogja irányítani a világot.
-Milyen rendezői
koncepcióval dolgozott a darab színrevitelekor?
- Hiszek abban, hogy megfelelő
alázattal kell szolgálni az írott művet. De az írott mű tulajdonképpen ’’csak”
az okozat. Nekem, mint rendezőnek, meg kell találnom az okokat is. Élettel kell
megtöltenem a művet. Az írói gondolatot viszont maximálisan kell szolgálni.
Nyilvánvaló, hogy a darabon ott vannak a ’’kézjegyeim”, de soha nem törekedtem
arra, hogy előre tolakodjak, s így rendezőként a mű elé kerüljek.
-Honlapján a
Székely Himnusz szövege olvasható, most meg Csurka-művet rendez. Nem tart
attól, hogy pellengérre állítják?
- Soha nem volt bennem ezért félsz. Csurka István
egy fantasztikus író és érthetetlen számomra, hogy 17 éven keresztül
szilenciumon volt. Senki nem merte bemutatni műveit. Nem értem mitől féltek.
Ezek a darabok rólunk szólnak, s nagyon remélem, hogy a mostani bemutatóval
utat mutatok. Ajánlom a rendezőknek, s az igazgatóknak, hogy vegyék elő Csurka
darabjait, mert az író fantasztikusan beszél korunkról, s az emberi
jellemekről.
-Feleségével
együtt hívő, keresztény emberek. Manapság viszont elég sok olyan darabot
játszanak, amelynek sem mondanivalója, sem a megfogalmazása nem éppen a
keresztény értékrendnek megfelelő. Megteheti egy színész, hogy megválogassa,
miben játszik?
-A mai kor egyre durvább, és egyre nehezebb, így nem
könnyű benne utat találni. Így nem könnyű helyt állni. Ennek ellenére úgy
gondolom, és úgy hiszem, hogy egy hívő embernek megálljt kell parancsolni
bizonyos műveknél.
-Hogyan látja:
milyen mozgásterük van az értékeket közvetítő médiumoknak, kulturális
intézményeknek?
-Nagyon nehéz helyzetben van a kultúra, a színház.
De miért lenne egyszerűbb helyzetben, mint az egész társadalom. Hiszen mindenki
nehéz helyzetben van a bányásztól a titkárnőig. A kultúrán keresztül lehetne
sok mindenről szólni, s megszólítani, helyes útra terelni az embereket. Az
uralmon lévők ezt jól látják, s éppen ezért próbálják meg megfojtani az
értékeket közvetítő intézményeket. Mára kivesztek az igazi példaképek, viszont
sok buta majom van, akikből néhány percre sztárokat csinálnak, és hiányoznak azok
a nagyszerű tudósok, művészek, közéleti személyiségek, akikre fel lehetne
nézni.
-Január 22-én
ünnepeltük a Magyar Kultúra Napját, Himnuszunk születésnapját. Előtte azzal
volt tele a sajtó, hogy a fővárosi színházak jóval kevesebb támogatást fognak
kapni, mint eddig…
-Optimista vagyok, bár igaz a
mostani helyzet semmi jóval nem kecsegtet a kultúra területén. Érzem, hogy
rövidesen egy olyanfajta változás lesz, ami a kultúrát pozitív irányban fogja
érinteni.
-Játszott Székely
János Caligula helytartójában és Camus Caligulájában is. Az utóbbi egyik nagy
kérdése: meddig lehet elmenni a korlátlan szabadság útján, meddig lehet hagyni
bárkit, hogy korlátlan hatalma legyen. Ön szerint vannak –e olyan közszereplők,
akik a hajdani római császárként viselkedve már-mát isteneknek járó
tiszteletet, bálványozást követelnek meg maguknak, s egyedül csak a Holdat nem
tudják uralmuk alá vonni?
- Mint, ahogy voltak, vannak, lesznek is mindig. Az
adott társadalmon van a hangsúly, abban az értelemben, hogy egy ilyen alakot a
demokráciában a társadalom tud megszavazni, piedesztálra emelni, de neki is
kell onnan letaszítani. Hiszek abban, hogy ez így is lesz. Ideig-óráig lehet
mindenféle rémségeket elkövetni, de az megbosszulja magát.
- 2006. novemberében
jelent meg egy könyve: Színpadon a két Cseke címmel. Ez egyfajta önreklámozás?
-Nem erről van szó. Édesapám 81 éves volt, amikor
elhatározta: megírja az életét. Nagyon boldog voltam, s mindenféle technikai
segítséget megadtam neki hozzá. Kiderült, hogy ebből csupán egy 100 oldalas
füzetecske lesz. S ekkor elhatároztam: én is megírom eddigi életemet, s olyan
címmel adjuk ki a könyvet, hogy Színpadon a két Cseke. Édesapám tavaly
tavasszal úgy halt meg, hogy kórházi ágyán legalább kezébe vehette a saját
elkészült fejezeteit. A két Csekéhez társult még egy névrokonom, a Babes-Bolyai
Tudomány Egyetem dékánhelyettese: Cseke Péter, irodalomtörténész. Vele
felvettem a kapcsolatot. Ő vállalta a szerkesztői munkát. Nagyon büszke vagyok
arra, hogy megszületett ez a könyv, s remélem édesapám a mennyből ezt látja, és
mindez őt is büszkeséggel tölti el. Köszönöm a mindenható Jóistennek, hogy
szándékunk valóra váltásához hozzásegített.
Medveczky Attila
uuu
A Nemzeti Kamara
Színház (Usztics Mátyás) Ki kérdezett című előadása az alábbiakkal fejeződik
be:
19. Karinthy: Ki kérdezett?
Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem-
idejövet az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így,
és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az
érzésem, hogy csak akkor kellene…
Ki kérdezett?
Így szakított félbe tréfából valaki: de én
meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt
velem? Aztán nógattak, hogy hát amit akartam mondani, hiába… egyszerre
nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.
Sokszor vagyunk így mondásokkal. Évtizedeken át mondjuk „
jó napot” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” –és
egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó- s hirtelen, mint
most is, szakadék nyílik meg a szó alatt, s a szakadékon át a köd és a káosz-
egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.
- Ki
kérdezett?
Igaz is- ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még
sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s
hadakoztam- véleményem volt erről meg amarról-, szóltam életről, halálról,
szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról…
ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg
számnévre, igekötőre és névutóra- ütemre és rímre-, hogy érthető és világos
legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja
fel, s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam,
csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a
két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…
De ki kérdezett?
Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal,
hogy mi a véleményem a divatról, és hol ebédeltem legjobban. De ezeket
elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.
Legtalálóbb válaszaim- most veszem észre- el nem hangzott
kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem
siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon
hibájából -, miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?
Ki kérdezett?
Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető
veszedelmet -, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam
őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: „Ne
így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle!” Nevén neveztem a vackort s az ízes
gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül -, miért nem válogattak hát, ahogy
mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott
légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük -, és elmondtam, mit láttam amott,
mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze, s milyen az illatos
napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig pocsolya boldogtalanok
lelkétől, s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék
menni – én szóltam, hogy erre van az út -, hát akkor miért vannak telve a
gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért
puffadnak hát a hullák a víz fenekén?
Én mindenre megfeleltem – de ki kérdezett?
Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá
kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és
megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja – és megkérdezték a kalóriát,
hogy fog –e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus,
megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy
lehetne a vérontást elkerülni. Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges
zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni. Megkérdezték a
madarat, hová repül, a napot, merre szállt.
De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki
kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?
Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant…ki kérdezett?
Ember, aki tudod – ember, aki láttad – ember, aki
nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –
ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?
Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne
elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni -,
ki kérdezett?
Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon
kifér, mert különben csönd lenne körülötted – ordítsd magad a kérdést, s hidd
el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad
szavát halld.
20. Hamvas B: Henoch - Ima
Atyám! Bocsásd meg, hogy sokáig személytelennek hittelek,
pedig te vagy az egyetlen valóság, és te vagy a Szellem és az Atya, hallgass
meg és ne tedd magad megszólíthatatlanná, hallgass meg e boldogtalanokért és
magamért, hogy a fájdalomtól összemart nyelvvel hozzád szólok.
Magamra
veszem és köszönöm neked, hogy e nehéz sorsra méltónak találtál. De nézd atyám
e gyámoltalanokat, akik nem tudják, hogy mi történik. Erősítsd meg az én
hangomat, hogy az én szavam mennydörögjön, és meghallják azok, akiket a sivatag
még nem nyelt el, hogy az Antikrisztusnak helyet ne adjanak és neki meg ne
hódoljanak.
Jaj
nekünk, hogy ezt most szabad és reszketünk. De jaj azoknak, hogy ez most szabad
és diadalmaskodnak. Nekik a végleges jaj.
Engedd meg atyám, hogy észre térhessenek azok, akik a
földet ma igazságtalansággal bemocskolták és az Antikrisztus szolgái és
démonok, Istenhez való hasonlatosság nélkül, a személyes lét életszentségének
bélyege nélkül. Erősítsd meg e szavak hatalmát és a tűzözön előtt legyen
türelmed és adj nekik erőt, hogy észre térhessenek. Tedd őket megszólíthatóvá.
A léleknek nincs és nem is lehet teljes üdve, ha van egy egyetlen egy, aki
szenved. A világ száma betelt. Az utolsó napokhoz értünk, ne hagyj el bennünket
a sötétségben és a sivatagban, hogy megláthassuk a te országodat, ámen!
uuu